Miközben minden a fogyasztók által létrehozott tartalmakról, illetve a tartalmak személyre szabhatóságáról szól, vajon elmerengünk-e azon, mennyivel kényelmesebb az előre elkészített konzervanyagot magunkra zúdítani például a tévéből?
Persze, így nem feltétlenül azt kapjuk, ami az ízlésünknek megfelel, viszont van még legalább némi választék, így kapcsolgatni lehet. És nyilván csodás, ha egy csatornán csupa-csupa minket érdeklő tartalom jut el hozzánk, de egyben nem fárasztó ez? Képzeljünk el egy online portált, amin csak olyan cikkek vannak, amiket szívesen elolvasnánk. Nincs annyi idő a világon, hogy a végére jutnánk. Arról már nem is beszélve, hogy vajon mennyire szűkítené be a látásmódunkat egy ilyen szelektív kínálat? (Az ember már egyébként is azokat az információkat szúrja ki magának, amik foglalkoztatják, hát még ha nem is lenne esély másfajta információ befogadására.)
Aztán ott van még a szerkesztői munka, amely a személyre szabható tartalmaknál óhatatlanul a fogyasztóra hárul. Ennek megintcsak megvannak az előnyei, hiszen magunk dönthetjük el, mire vagyunk kíváncsiak, de tényleg át tudunk tekinteni annyi információt, és tényleg annyira ki akarjuk szűrni a saját személyiségünkre szabott dolgokat?
És persze akarunk állandóan azzal foglalkozni, hogy mindig mindent személyre szabjunk - saját csengőhangon csöngjön a telefonunk, a személyiségünket tükröző formátumban jelenjen meg a blogunk, a kedvenc portálunkon mindjárt az általunk leggyakrabban olvasott rovat legyen legfelül? A feltörekvő tizen-, huszonéves generációnak mindez természetesnek, mintegy gyerekjátéknak látszik. De vajon eljön-e az a pont, amikor ők is belefáradnak, hogy bármi újba fogjanak, azt először saját személyiségükre alakítsák? Különösen, ha az a személyiség - pláne abban az életkorban - még állandó változás alatt áll...
